Búcsú a “Virágtól” – In Memoriam Guy Lafleur

A Nemzeti Sport május 3-án megjelent számában közölt írás: 

A virágnak megtiltani nem lehet…” Petőfi metaforikus szavainál kifejezőbb eszköz kevés létezik arra, amely Guy Lafleur csodálatos életét és gazdag pályafutását összefoglalná. Valódi és becenevében (La Fleur) is hordozta a virág szó francia változatát. S ha egy virág mindig a vágy, a hűség, a szeretet jelképe, akkor az ő esetében ez különösen igaz, hisz e hármas érzelmi egység személyében öltött testet. A sors úgy akarta, hogy most mi rójuk le tiszteletünket e sorokkal a Virág előtt!

A modernkori jégkorong lerakásában a 19. század második felétől kezdve Kanada járt élen. Azonbelül is különösen Montreal városa, ahol a Canadiens a Stanley Kupák számát (24) tekintve is a világ legeredményesebb jégkorongcsapattá formálódott. Bár legutóbbi sikerük óta közel 30 esztendő lepergett, a klub nagyjainak emléke szemernyit nem kopott meg. Kezdve Maurice Richard-tól Jean Béliveau-on át Guy Lafleur-ig bezárólag. Ők hárman együtt 23 Stanley Kupát termeltek a 24-ből a montreáli együttesnek és ez mindent elmond arról, mit jelent nevük említése a jégkorong őshazájában. Azon túlmenően, hogy mezük ott leng a Centre Bell pályája fölött és számukat soha többé nem viselheti más a fehér-piros-kék társulatnál, a mitológiai hősöket megillető tisztelet övezi őket. A Rakétaként hívott Richard rakta le a siker alapjait és teremtett kultuszt a városban azzal, hogy futószalagon szállította a trófeákat. Vele még játszhatott az őt bálványozó Nagy Billként becézett Béliveau, aki 10 kupával gazdagította a Canadiens-t. Utóbbi 1971-ben akasztotta szögre a korcsolyát végérvényesen, de a hazai közönség nem maradt király nélkül, mivel a következő szezonban színre lépett az elődjét példaképének tekintő Guy Lafleur. Az akkor még szőke démonként ismert jobbszélső kezdetben nem sok bizonyítási lehetőséget kapott, de tehetségéről mindent elárul, hogy az első profi edzésén látottakra a mai napig emlékeznek csapattársai. Ők már akkor tudták, hogy a Virágnak megtiltani nem lehet…az idő Lafleurnek dolgozott. Az NHL történetében ő lett az első játékos, aki 50 gólt lőtt és 100 pontot szerzett zsinórban 6 szezonon keresztül. Hódító útját 5 Stanley, 7 Molson Kupa, 3-3 Art Ross és Lester Pearson, 2 Hart Memorial és 1 Conn Smythe trófea begyűjtése jelzi, hatszor játszhatott a liga All-Star kezdőcsapatában. Hogy mi tette sikeressé ezt az szegény sorból és egy, a pusztán papírgyártásáról híres városból (Thurso) származó ifjút? Talán az, ahogy az ötévesen a szüleitől karácsonyra kapott jégkorongütővel nemcsak nyerni akart, hanem mindenkinél jobb akart lenni. Egykori csapattársa Ken Dryden visszaemlékezésében meséli, hogy Lafleur az iskola után és hétvégéken állandóan a barátaival játszott az édesapja által a hátsó udvarban épített kerti jégpályán. De a hétköznapokon az ebédidőben is képes volt hazarohanni, egyedül korizni, sőt szombaton és vasárnap reggel a hátsó ajtón besurranva a helyi arénába a menedzser érkezéséig fejleszteni képességeit a jégen.

Guy Lafleur, alias “A Virág” (Forrás: wikipedia)

Mindenkinél gyorsabb volt, képtelenség volt kiszámítani mozdulatait, előre látni cseleit, hárítani lövéseit. A közönség imádta minden megmozdulását, önzetlenségét, és emberségét. Az első korongérintésétől az utolsókig skandálta nevét, csakúgy, mint azon a szomorú vasárnap estén, mikor a Canadiens a valaha élt egyik legnagyobb játékosa előtt tisztelgett. 15 percen keresztül zengett a “Guy, Guy, Guy”, álló ováció és vastaps kíséretében. A jégen a 10-es mezszám, a kivetítőn az örök mosolyú bajnok, a csarnokban lévők arcán könnytenger. A feledhetetlen emlékekkel az érzelmek is felszínre törtek. A nagy hármas, Richard, Béliveau és Lafleur most már együtt az égi csapatban onthatják tovább a gólokat. A pályákon legyőzhetetlennek voltak, az életben viszont – bár mindegyikük utolsókig küzdött-, de a rákkal szemben alulmaradt. Lafleur mindössze 70 évesen. Különleges volt, mintha egy másik bolygóról jött volna, hogy megmutassa nekünk, mit jelent ezt a játékot ilyen fenségesen és elegánsan játszani. Meccsről-meccsre, estéről-estére, évről-évre. Soha nem akarta, hogy sztárként kezeljék, emlékezetünben ő mindig egy végtelenül szerény, tiszta szívű hős marad. Annyi örömet szerzett, hogy most rajtunk a sor, egy szál virágot téve akár képzeletünben is a “Virág” sírjára.. Petőfit idézve búcsúzunk: “az Isten áldja meg a lelkedet”.

Ruszanov András