A Császár nyomdokában – 70 éves Branikovits László

Zuglóból indult, a Fradiban lett klasszis, a válogatottba kerülésért ugyanakkor keményen meg kellett küzdenie. Sokan Albert Flórián utódját látták benne, emlékezetes pillanatokkal teli pályafutása után pedig a sporton kívül is megtalálta a helyét. A müncheni olimpián ezüstérmes labdarúgónkat, Branikovits Lászlót köszöntjük 70. születésnapja alkalmából.

Branikovits László 1949. december 18-án született Budapesten. Gyermekkorát húgával együtt Zuglóban töltötte, nehéz körülmények között: anyjuk az 1956-os forradalom idején disszidált, így apai nagymamájuk nevelte fel őket.

Már fiatal korában is imádta a futballt, első egyesülete 1961-ben a Postás SE volt. Egy évvel később vitte el a Ferencváros, az akadémián töltött 4 év után pedig mindössze 18 évesen be is mutatkozhatott a felnőttek között. Ebben az időben csaknem Szegedre igazolt, hiszen a borzasztóan erős FTC-s támadósorban szinte lehetetlennek tűnt a kezdőcsapatba kerülése, ám Varga Zoltán disszidálásával megnyílt az út a fürge lábú csatár előtt.

Stílusát tekintve gyakran Albert Flóriánhoz hasonlították: mozgása, cselei, alakja sokakat a „Császárra” emlékeztetett. A „Kis Flóri” 9 szezont húzott le a zöld-fehéreknél, ezalatt 200 meccsen 74 gólt szerzett. Balszerencséjére pályafutása legjobb korszakát az Újpesti Dózsa uralma alatt töltötte a pályán, ám így is 3 magyar bajnoki címet és 3 kupagyőzelmet szerzett a Fradival.

Nemzetközi porondon a Vásárvárosok Kupájában (VVK) döntőt (1968), az UEFA Kupában elődöntőt játszott a csapattal (1972). A VVK 3. fordulójában, a Liverpool elleni havas meccsen azóta legendássá vált győztes gólt szerzett.

A klub történetének egyik legnagyobb menetelésével kapcsolatban ugyanakkor felemás érzelmei lehetnek: a Kupagyőztesek Európa-kupájában, 1975-ben a Crvena Zvezda elleni elődöntő odavágóján eredményes volt (2-1), a visszavágón viszont megsérült, így a Dinamo Kijev elleni (vesztes) döntőben már nem játszhatott. Ezután még egy évig maradt a Ferencvárosban, majd a klubvezetés nyomására Csepelre igazolt.

A magyar válogatott korosztályos csapatainál kiemelten figyeltek rá. 1966-ban, nem egészen 17 évesen már a felnőtt válogatottal edzett, 1972-ben pedig az NSZK ellen be is mutatkozhatott a legnagyobbak között. Mindössze egy hónappal később betalált a románok elleni Eb-selejtezőn, remek teljesítményével pedig az olimpiai csapatba is bekerült. 

A müncheni játékok alatt Irán és az NDK ellen csereként állt be, az NSZK és Mexikó ellen végig a pályán volt. A lengyelek elleni vesztes döntőben nem kapott lehetőséget. 4 éven át volt válogatott kerettag, 10 olimpiai válogatottságához viszont mindössze 6 egyéb, meggypiros mezben lejátszott meccs társult. Ennek legfőbb oka a korszakot uraló Újpest volt: Dunai Antal, Göröcs János vagy Bene Ferenc személyében igazi klasszisok voltak a riválisai posztján. 

Miután 1976-ban szomorú véget ért Ferencvárosi pályafutása, további két évet játszott az első osztályban Csepelen, majd az Építőkhöz igazolt. 1979-ben, mindössze 30 évesen mondott búcsút a profi futballnak. 

Végül sosem lett edző, elmondása szerint elsősorban azért, mert kevesebb ideje jutott volna a családjára. Közgazdászként szerzett diplomát, és a munkaerőpiacon helyezkedett el. A sportolás ugyanakkor jelenleg is része a mindennapjainak: rendszeresen kerékpározik és tornázik. 

A mindig elegáns, halk szavú klasszis a profi sport után is megtalálta helyét a világban. Mi pedig további sok boldog születésnapot kívánunk a Ferencváros örökös bajnokának!

Források: Magyar Olimpiai Lexikon, Ki kicsoda a magyar sportéletben?, Magyar Nemzet, FourFourTwo, magyarfutball.hu – Fotó: MTI/Kovács Gyula, Petrovits László)