Aki nem lő már… – Elhunyt Dömötör Zoltán olimpiai bajnok vízilabdázónk

„Lőjj Dömötör, lőjj!” – harsan Szepesi György hangja az éterben 1964. október 18-án Tokióban, és Dömötör lőtt. Akkor egy ország ismerte meg a balkezes pólóst, Szepesi közvetítése pedig szállóigévé vált, amit még ötvenöt év távlatából is meghatározó olimpiai pillanataink között emlegetünk. Tegnap este nyolcvannégy éves korában elhunyt Dömötör Zoltán, olimpiai bajnok vízilabdázónk a MOB korábbi tagja, tőle búcsúzunk.

Dömötör Zoltán 1935. augusztus 21-én született Budapesten. Dr. Técsőy Henrik, az UTE úszó-vízilabda szakosztályának egyik alapítója fedezte fel 1948-ban, és irányította a lilákhoz. Itt kezdetben úszott, nevelőedzője Gróf Ödön volt. Már a gyerekversenyeken felfigyeltek gyorsaságára, és annak ellenére maradt még egy ideig a kötelek között, hogy egy korai versenyen 100 méter gyorson kikapott későbbi olimpiai bajnok csapattársától, Kárpáti Györgytől.

Igaz Dömötör inkább a 200, illetve 400 méteres távokon volt jó, olyannyira, hogy 1954-ben, és 1958-ban is tagja volt az Európa-bajnok 4×200-as váltónak. 1952-ben nagy csatában volt az előbb említett váltó tartalék helyére, ám végül a jobb időt úszó Kettesi Gusztáv utazhatott Helsinkibe. Mivel 1956-ban Melbourne-be sem vitték ki, áttért a pólóra, amit korábban egy idény erejéig már kipróbált.

1957-ben már stabil tagja volt az Újpesti Dózsának és mivel az olimpiáról sokan nem jöttek haza, a válogatottba is hamar bekerült. Még ebben évben debütált Barcelonában a nemzeti együttesben a franciák ellen, ahol két gólja mellett tizenhárom kapufát lőtt, amellyel társai ugratták is.

A római olimpiáról bronzzal tért haza a válogatott, ami csalódást keltett bennünk, hiszen két évvel korábban megnyerték a kontinensviadalt, ahogy ezt 1962-ben is megismételték. Az 1964-es tokiói olimpiáról mindmáig emlékezetes az aranyérem sorsáról döntő oroszok elleni mérkőzés, ahol a győztes ötödik gólunkat ő lőtte, helyesebben mondva ejtette.

Szepesi György kommentárja máig minden olimpia és póló szerető ember fülében cseng. Ám Dömötör Zoltán mindig hozzátette mikor erről a híres góljáról kérdezték, hogy a magyar kaput védő Ambrus Miklós nélkül nem ért volna semmit az ő hőstette, hiszen az is kellett hozzá, hogy az oroszok utolsó támadást a Copák néven becézett magyar kapuvédő kivédje.

Ez nem csak a játékokon jelentette az ötödik magyar aranyat, hanem a magyar póló történetében is, nem mellesleg pedig ez volt a 80. olimpiai elsőségünk. Négy évvel később a bronzéremmel végződő mexikói játékok után lemondta a válogatottságot.

Közgazdász diplomája mellé 1981-ben megszerezte a TF-en a szakedzői képesítést is. Dolgozott a bolgár válogatott mellett, valamint Algériában és Dél-Koreában szövetségi kapitányként is. 1980-ban került a KSI-hez, melynek vízilabda szakosztályát egészen 2001-ig vezette.

Ezekről az évekről így vallott korábban az olimpia.hu-nak: „1981-ben kerültem a KSI-be, ahol sikerekben gazdag, kellemes húsz esztendőt töltöttem. Sok új, olyan módszert tudtunk megvalósítani, ami segítette a magyar vízilabdasport fejlődését, irányt mutatott a hazai utánpótlás-nevelés terén. A gyerekeknél először mi használtuk az országban kisméretű labdát. Igazi utánpótlás-nevelést végeztünk: nem csak a medencében elért sikereket céloztuk meg, hanem a vízilabdás képzésre és tanulásra fektettük a hangsúlyt.

Módszertani újításnak számított, hogy gyerekeinket tizenkét éves koruk előtt nem indítottuk a bajnokságban, nehogy a pályán elért korai sikerek miatt edzőiknek elterelődjön a hangsúly a képzésről a sikerhajhászás felé. Örültem a rengeteg gyereknek, akikkel foglalkoztunk, akiket neveltünk; nem csak a vízilabdára, hanem az életre is.     

A húsz év alatt kiváló edzőkkel dolgoztam együtt: Ili nénivel – azaz Lakics Istvánnéval, aki még ma is nagy szeretettel bánik a legkisebbekkel –, Kőnigh Gyurival, Pék Gyulával, Kácsor Lászlóval, Lőrik Lajossal, Merész Bandival, Szabó Zolival, Ábrahám Istvánnal nagyszerűen kialakítottuk a munkát a közös cél: a sikerek érdekében. Nagyszerű baráti kollektíva alakult ki az edzők között, barátságok szövődtek a gyerekek között, szoros együttműködés a szülőkkel és nagyon jó kapcsolat a KSI vezetőivel.

Az utóbbi évek nagyszerű sikereit együtt élhettük át Hazsik Bandi igazgató úrral, szeretettel gondolok vissza az őt megelőző Barbacsi Imrére; mindketten sokat tettek a nyugodt felkészülés érdekében a sportiskolának és így a vízilabda-szakosztálynak egyaránt. Az itt eltöltött két évtized alatt sok játékost adtunk a válogatottnak.

Legkiemelkedőbb eredményünk a 2000-es sidney-i olimpia aranyérmes vízilabdacsapatához fűződik: a tizenhárom srác közül heten, azaz több mint a csapat fele KSI-nevelésű játékos volt: Benedek Tibi, Kásás Tamás, Varga Zsolt, Székely Bulcsú, Märcz Tamás, Vári Attila és Steinmetz Barnabás. 

Az a kapcsolat, ami a játékosok, illetve az edzők és tanítványaik között kialakult, az igazi családi szeretetnek megfelelő kapcsolat volt, mely végigkísér még most is minket. Öröm találkozni akár az uszodában, akár utcán ezekkel a nagyszerű sportemberekkel, akik nem csak a sportpályán, hanem az életben is kiváló magatartást tanúsítanak. Igazán büszkék vagyunk rájuk.” 

Schmitt Pál elnöksége idején tagja volt a MOB-nak és a szervezet elnökségének is. Egykori szövetségi kapitánya, Lemhényi Dezső halála után vezette az Magyar Olimpiai Bajnokok Klubját egészen 2012-ig. 

Szívünkben őrizzük tovább Dömötör Zoltán emlékét! 

Forrás: MOB-összeállítás – Fotó: MTI